A magyar történettudomány meta-narratívái

Számomra a “meta-narratíva” meghatározása nagyon hasonlít a “paradigma” fogalmához, abból a szempontból, hogy mind a kettő ráhatással van arra, hogy a történész miről és hogyan ír. A meta-narratíva befolyásolja milyen átívelő, nagy narratív keretek között értelmezzük a történeti eseményeket; a paradigma pedig, hogy ezt milyen tudományos (játék)szabályok között tesszük, mit fogadunk el alapvetően igaznak, miről lehet, és hogyan lehet kérdéseket feltenni. Ebből a szempontból szorosan összekapcsolódnak és ráhatással vannak egymásra, ám még nem tiszta számomra, hogyan. Azzal, hogy a posztmodern világ bizalmatlanná vált a nagy elbeszéléseket, meta-narratívákat illetően, az ezeket a narratívákat előállító tudományos paradigmákban is megrengett a hite?

Amit Lyotard (illetve Wittgenstein) nyelvi-játékoknak nevez, azt én retorikaként értelmezem. A narratívák szerepe kevésbé az igazság felderítése, hanem sokkal inkább a hallgatóság meggyőzése, a győzelem a játékban a játékszabályok alapján. Ez a alábbiakra enged következtetni: mivel bizalmatlanság veszi körbe a tudományt minden részéhez szkepcicizmussal fordulunk. Nincs egy objektív igazság, mindenki érvelhet a saját narratívája (értelmezése) mellett, és végül a legjobb rétor kerekedik felül, akinek a legmeggyőzőbb a retorikája, és ő nyer a nyelvi-játékban. Emiatt a rétornak nagy hatalma van a tudás formálásában, rábeszélheti a közönségét, hogy mi az igazság. Végül, úgy tűnik csak Gorgiasznak lett igaza, a szónoklat maga a hatalom. S, minthogy a tudás hatalom, azok akik alakítják a tudást, a leghatalmasabbak.

A beszédművészet célja a meggyőzés, de tudománnyal és a tudóssal ellentétben nem célja a tanítás. A retorika minding valamilyen céllal vagy érdekkel történik, így a retorikai eszközökkel megalkotott narratívákat és meta-narratívákat is csoportosíthatjuk céljuk és érdekei szerint. Ezeken szeretnék most végigmenni magyar történeti áttekintésben.

Nemzeti tudat formálásában szerepet játszó meta-narratívák már a honfoglalás történetével elkezdődnek: a kalandozó nomád nép, aki otthont talált Európa szívében, és akit minden oldalról idegenek vesznek körül. Másik példa lehetne a reformkor történetírása; célja a nemzeti identitás megteremtése és erősítése, eszközei a múlt hőseinek és dicsőségeinek kiemelése. Minden kisebb narratíva ennek megfelelően van feltalálva. Hamár a reformkorról beszélünk, akkor felhozható példa a jobbágyok eredetének elmélete, akik (legalábbis a reformkori narratíva szerint) a honfoglalás alatt nem kívántak harcolni, mondván, hogy “jobb az ágy”, ezzel lemondva a szabadságukról. Ennek a történetnek, narratívának célja és érdeke a társadalmi különbségek fenntartása, a nemzeti tudat és hierarhia formálása.

A 20. század narratíváiban már megjelennek a helytörténetek, holokauszt túlélők személyes történeti, és Trianon után a határon túli magyarok sorsáról szóló történetek. Ezeket egy olyan meta-narratíva fogja csokorba, ami igyekszik ezeknek a nemzeti nagy traumáknak - ha talán nem is feldolgozásában de - értelmezésében, intellektualizálásában; hogy értelmet találjunk a szörnyűségekben. Csakhogy a politikai érdek ezt is felhasználta, hogy saját hatalmát erősítse, és legitimizálja azáltal, hogy megtorlást követelt az igazságtalanságokkal szemben.

Ahogy a fentiekben demonstráltam a politikai környezet megszabja, hogy milyen történeti narratívákat fogadunk el. S mivelhogy a politika nagyon változó, plasztikus, így a narratíváknak is ilyennek kell lenniük. Egyes narratívák teljesen megfelelnek a kettős gondolkodás elvének,¹ abból a szempontból, hogy az “igazság” milyen könnyen változhat. A Kádár-korszak történetírásának narratívjában '56 ellenforradalomként van feltüntetve, a rendszerváltás után pedig ünnepelt szabadságharcként gondolunk rá. A múlt újraíródik a politikai környezet alapján. Az utólag-bölcsek felmordulnak, “De mostmár az igazságot tudjuk az eseményekről, nem kell úgy a hazugságot elfogadnunk igazságként”. Persze mi mindig azt gondoljuk, hogy innen a jövőből mi annyira jobban értjük és átlátjuk a múltat, és minket nem lehet megvezetni, mert mi már ismerjük az igazságot, de ez hübrisz. A kor (átlag)emberének a rendszerváltásig '56 valóban ellenforradalom volt, igazság és tény. És sokan megkérdőjelezték a narratíva újraírását, hogy az, amit tegnap igazságnak tartottak, ma már hazugság. De bármilyen más történelmi revizionizmuson alapuló narratíva felhozható példának.

Hogy modern példát is hozzak, ami a jelen történetírás narratíváit is meghatározza, például lehet Magyarország kapcsolata az Eu-val: Közép-Európa mint kutatási terület, V4-ek története és szerepe Európában. Ezek a nemzeti történelmet egy tágabb kontextusban (közös európai narratívában) értelmezik. Magyar identitásunk kérdése Európán belül is folyton változik. A kurzus témájához kapcsolódóan: nyugatiak vagy keletiek vagyunk? Európaiként nyugatinak mondhatjuk magunkat, de ezt mutatja a jelenlegi politikai viselkedésünk is? Amikor nyugati politikusoknak kell emlékeztetni a mieinket '56-ról?² Nyugatiak vagy keletiek vagyunk a jelenlegi meta-narratíva szerint? Miért mennénk ellent a nyugati világnak, ha része vagyunk? Vajon látunk-e majd a közeljövő (vagy jelen) történetírásában olyan meta-narratívát, ami a kelethez és oroszokhoz való közelségünket emeli ki?

Összefoglalva ezt az esszét; a magyar történettudomány dinamikusan változtatja meta-narratíváit, ahogy a társadalmi és politikai környezet is folyamatosan változik. A narratívákat megalkotó rétorok csupán kiszolgálják a tömegigényt, - populista retorikával - de nem az igazság kiderítése a cél, hanem valamilyen hatalom legitimizálása.