Az én orientalizmusom

A gyerekkori találkozásaim a kelettel két forrásból származtak. A Közel-Kelettel, kisiskolás koromban, a hittanórákon ismerkedtem meg, ahol a bibliai földek és országok mesés leírását adta elő a tanító apáca. A másik forrás pedig az általam ebben a korban nagyon kedvelt rajzfilmek voltak, melyek nagy része Japánban készült animáció, azaz anime volt.

A vallásosság nem maradt velem. A hittanórákat is hamar abbahagytam. Ám ennek ellenére is biztos vagyok benne, hogy nagy szerepet játszottak a Közel-Keletről kialakult mentális képem létrejöttében. Főként, hiszen életem egy korai, megalapozó szakaszáról van szó.

A Közel-Kelet számomra - mint ahogy valószínűleg sok más ember számára is, akik keresztény oktatást kaptak gyerekként - elsősorban az ábrahámi vallások szülőföldje. Ha az ószövetség, de még az apostolok is adhatnak pontos leírást a bibliai történetek földjéről, hozzám, mint mesét hallgató kisgyerekhez, már csak a nővér által közvetítve lettek megfestve ezek a tájak és kultúrák. Aki - minthogy gyerekek számára fogyaszthatóvá és érthetővé kellett tenni ezeket a történeteket, és velük együtt az ezen történeteknek otthont szolgáló keletet - szükségképpen átírta azokat, a nyugati szemlélethez igazítva.

A Közel-Keleten játszódó filmek, amiket láttam, és kétségkívül hozzájárultak az én orientalizmusomhoz, mind nyugaton készültek. Nyugaton készültek, és nyugati alkotók készítették őket egy nyugati nézőközönség számára. Talán fel sem merül a legtöbb alkotóban, hogy a Keletről megalkotott képe a művében vajon orientál-e. Talán még hasznosnak is veszi a nyugati filmrendező, hogy felhasználhatja a Keletről alkotott sok mítoszt és megkonstruált toposzt, hogy ezek által könnyebben elmesélhesse történetét.

A másik forrás, amit fentebb említettem - és ami kapcsolódik a játékfilmekkel felvetett gondolathoz -, az a távol-keleten, de főleg Japánban gyártott rajzfilmek. Az animék - a hollywoodi filmekhez képest legalábbis - abból a szempontból talán kevésbé orientálnak, hogy a készítők maguk is japánok, a keleti kultúrában élnek és alkotnak. Részét képezik ezzel az oriensnek, ugyanúgy, mint a nézőközönség, akiknek szánják a művet.

Talán így is lenne, de aztán bele kell gondolnunk, hogy hogyan jutnak el ezek az alkotások hozzánk. A forgalmazónak ki kell választania a rengeteg anime közül azokat, amelyek véleménye szerint tetszenének a nyugati közönségnek. Valószínűleg olyat fog keresni, ami a nyugati rajzfilmkultúrától idegen, eltérő, amire az emberek felfigyelnének. Vagy pedig pont olyan animéket fog keresni, amelyek már létező orientalizált képeken alapulnak. Nindzsák, vér, harcművészet, miszticizmus, Japán esetében a technológiai fejlettség kiemelése stb.

Talán nem véletlen, hogy nyugaton mindig a legvéresebb, legkomorabb animék szoktak nagy hírnevet (vagy talán hírhedtséget) szerezni. Jó példa erre az Elfen Lied 2004-es rajzfilm adaptációja ami japánban teljes bukás volt, míg nyugaton nagy sikereket ért el. (Kevésbé morbid példa lehetne a Jackie Chan-filmek sikere: Kelet = harcművészet.)

Ezzel persze kialakul a nyugati nézőben egy elvárás, hogy milyen a japán anime, és ez hozzáadódik a nyugati ember orientalizmusához. „Az anime morbid.” Persze, hogy az, hiszen mi választottuk, hogy ezeket nézzük. Ennek az elvárásnak persze a forgalmazó is eleget akar tenni, és most már alapvetően az orientalista nézetnek megfelelő animéket fog választani és lokalizálni. És végül az orientalizmus eléri az alkotót is, aki látván a nyugati piac reakcióját, maga is elkezd orientalizáló műveket gyártani.

Ezáltal a nyugat nem csak saját elméjében konstruálja meg a keletet, de így be is folyásolja azt, hogy hozzásimuljon az orientalista világnézethez. Talán a legfontosabb tanulság az, hogy az orientalista világnézetet kapjuk, nevelésünk vagy egyszerű médiafogyasztásunk által, és ezek mind hatással vannak ránk abban, hogy milyen Kelet-kép alakul ki bennünk.