A magyar kulturális hegemón

A kulturális hegemónia nem idegen a magyar történelem számára. Ha erre a fogalomra magyar értelmezésben gondolok, akkor a 20. századi politikai irányzatok és azok dominanciáért folytatott harca jut eszembe előszőr. Horthyék, és később a kommunista diktatúra erősen törekedtek a teljes hegemónia elérésére. Erre a célra felhasználva a cenzúra és az erőszak eszközeit. Most mégis inkább a jelenkor környezetében gondolkodnék erről a kérdésről. Nem más okból, minthogy erről van közvetlen tapasztalatom. Első kérdés, ami felmerül bennem, hogy milyen környezet és milyen egyéb tényezők szükségesek a kulturális hegemónia kialakulásához.

Egy populista politikus attól populista, hogy nem a saját nézeteit mondja, hanem azt, amit a nép, a populus hallani akar. Ezzel az eszközzel szerezve magának támogatást és politikai hatalmat. Miután a hatalmat megszerezte, az párt folytatja eddigi tevékenységét, és mint a kisdiák feleléskor úgy mondja vissza azt, amit a mester (az állam, akinek alá van rendelve) hallani akar. Ha jobboldali vagy konzervatív gondolatokat, akkor a párt ezt fogja tükörként visszavetíteni a társadalomra, hogy ezáltal saját politikai hatalmát fenntartsa. Ennek veszélye az, hogy a párt ideológiai apparátusai elkezdenek egyre szélsőségesebb gondolatokat közvetíteni, és hogy(ha) a nép ezekre pozitívan reagál, méginkább elcsúszik az extrém ideológiák felé. Így egymásra vannak hatással, a nép is befolyásolja azt, hogy a populista mit mond, és a populista befolyásolja, azt amit a nép gondol.

Úgy gondolom ez az alapja minden politikai vagy másféle hegemónia kialakulásának. A hatalom befolyásolja a köztudatot, de ezt csak akkor tudja megtenni, ha ez a bizonyos köztudat (legalábbis a hatalomrakerülése legelején) egyetért a mondottakkal.

A szó: kultúra rengeteg jelentéssel bír. Megkülönböztetünk nagy K-ás Kultúrát és kis k-ás kultúrát. Én a kultúra alatt elsősorban a művészetekre gondolok: zene, irodalom, festészet, film. És az ezeket a művészeteket közvetítő intézményeket is beleértem: múzeumok, mozik, galériák és természetes a (köz)oktatás is.

Kétségbevonhatatlan, hogy az oktatásnak hatalmas szerepe van a kulturális hegemónia alakításában. Erről többek között Althusser is ír az ideológiai államapparátusokról szóló művében.¹ Az állam elvárása, hogy a tanulókból tudatos állampolgárt neveljünk (NAT nevelési célok). Dehogy pontosan mit ért ez alatt az már vita tárgya. Mindenesetre az oktatás kétségkívül a propagandagépezet jelentős részét képezi. Az már persze az adott tanáron függ, hogy kötelességének érzi-e az állami elvárásoknak megfelelve a propagandát átadni, vagy inkább a munkáltatójával szembeszállva kultúrkritikus megközelítést alkalmaz az óráin (ezzel egy authoriter államban akár veszélybe sodorva karrierjét).

Középiskolában film és média szakos voltam. Úgy mint mások matematika, vagy történelem szakosként több órán vesznek részt az adott tantárgyból, mint más iskolákban, nekem is heti 4-5 órám volt médiából 5 éven át (nyelvi előkészítő). Az ok, ami miatt nem a médiában folytattam tanulmányaimat szorosan kapcsolódik a kulturális hegemóniához. Én abban az időszakban voltam középiskolás, amikor az állam elkezdte felvásárolni a különböző média csatornákat: újságokat, tv társaságokat, cenzúrázták az lgbt+ tartalmú könyveket, és nagy ráhatást szereztek a médiára és a filmiparra; és általában megkezdte ezeket a mai formájukra (és céljukra) átalakítani.

Mivel nem éreztem magamban a vágyat, hogy propagandát gyártsak, karriert váltottam és így kötöttem ki az angol, történelem tanárszak mellett. Az irónia nem veszett el rajtam, az egyik állami pozícióból csupán átsétáltam a másikba, és csak a módszer változott, amivel hozzájárulok a kulturális hegemónia fenntartásához. Talán ez mégis jól demonstrálja azt, hogy milyen nehéz a hegemónia hatásköréből kikerülni. És mivel kulturális hegemónia az egész kultúrára és ezáltal a humanista környezetre hatással van, nem is lehet bölcsész személyiséggel rendelkezőknek elkerülnie azt. Ha másra nem is, ez a média oktatás jó volt arra, hogy rendkívül mwédiakritikussá tett. Ez talán az előző esszémben is látható volt.

Mivel a hegemónia semmilyen alternatív nézetet nem tűr, a fejlődés is lehetetlen. Ha a Hegeli dialektikából indulunk ki, az uralkodó hegemónia nem teszi lehetővé az antitézis létrejöttét és sosem valósulhat meg a politikai, ideológiai vagy kulturális szintézis. Emiatt olyan nehéz a kulturális hegemóniától megszabadulni vagy átalakítani.

Persze a kulturális hegemónia fenntartását már nem (csak) cenzúrával és erőszakkal teszik, mint a 20. században. A kulturális hegemónia lényege, hogy láthatatlan módon tegyék ezt; az uralkodó ideológiát, nézeteket azzal erősítik, hogy kiket támogatnak, melyik művésznek adnak Kossuth-díjat, kiknek adnak platformot a médiában, milyen kutatásoknak adnak pénzügyi támogatást, mi az amit tiltanak, tűrnek vagy támogatnak.